Egy élő gyülekezet – ez jutott eszembe a mai nap után, amelynek döntő részét a greenvillei Second Presbyterian Churchben (“Második Presbiteriánus Gyülekezet”) töltöttem. Az egyház nem csupán egy hely, ahová elmegyünk, ahol valamit kapunk, hanem egy élő közösség, ahol a tagok törődnek egymással.
No, de hogyan jutottunk ide? Tegnap este (otthoni idő szerint éjjel) érkeztem meg Greenvillebe, és egy gyors alvás után vágtunk neki a mai eseménydús napnak. Egy missziós konferenciára hívtak, ám ez nemcsak egy eseményt jelentett, hanem jó amerikai módra, ha már itt vagyok, próbálták az időt a lehető leghatékonyabban kihasználni (értsd: kitöltötték programokkal :)).
Egy déli férfialkalommal kezdődött az egész. Ez tulajdonképpen egy kicsit hosszabbra nyújtott ebédszünet, amire a környéken dolgozó vagy már nyugdíjas férfiak szoktak eljönni. Minden pénteken együtt ebédelnek a gyülekezetben, egymással beszélgetnek, s a végén egy áhítattal zárják az alkalmat. Ha többórás hosszú mély beszélgetésekre nem is alkalmas, de arra igen, hogy a hét közben is találkozzanak és számon tartsák egymás életét. A mai áhítatot én tartottam, majd az ott maradó érdeklődőkkel beszélgettem tovább. És érdeklődők voltak, akár Magyarország ”egzotikussága”, akár a súlyosbodó ukrán helyzet, akár a személyes érdeklődés és bátorítás miatt, de nem rohantak el az emberek, hanem törődtek velem.
A férfialkalmat egy nem tervezett istentisztelet követte. Három nappal korábban ugyanis, a gyülekezet egyik legrégebben szolgáló presbitere (harmincöt évet szolgálta ezt a gyülekezetet ebben a minőségben!) hirtelen meghalt. Otthon volt, és épp elindult, hogy a feleségének innivalót vigyen, amikor hirtelen összeesett, és már nem tudták újraéleszteni. A halála miatt szomorúság mindenkin látható volt, de a gyülekezet mégsem úgy gyászolt, mint akinek ne lett volna reménységük. Sőt, az egész istentisztelet rendkívül bátorító volt: arra a Jézusra emelte a tekintetünket, aki jó és hűséges szolgáját a legnagyobb örömmel fogadta a mennybe – mint ahogy mindenkit, aki őbenne bízik. Ilyen téren e presbiter halála az életét példázta: aközben hívta el őt az Ura, amikor épp segíteni akarta a rábízottakat. Mondhatni, hogy szolgálat közben érte a halál.
A temetési istentisztelet bensőséges és meghitt volt – még akkor is, ha ott volt vagy négyszáz ember. Voltak könnyek, de hálás emlékek, vigasztaló szavak és együttérző ölelések egyaránt. Ahogy egy családban lennie kell.
Ezután kezdődött az esti missziós konferencia, amelyet két, koronavírusos év után végre idén meg tudtak tartani. Egy misszióért, és különösen a református misszióért buzgó gyülekezet alkalma volt ez. Ahogy megtudtam, a misszió iránt való elköteleződés azt jelenti, hogy minden adomány és anyagi támogatás, amely a gyülekezet tervezett költségein felül érkezik, az a misszióra megy. Minden többletet oda szánnak, így folyamatosan keresnek olyan egyházakat és missziókat, amelyeket támogathatnak. Nem csak anyagilag, hanem imádsággal és emberi kapcsolattal, tapasztalattal, törődéssel egyaránt.
A missziós konferencia egyszerű vacsorával kezdődött, amit az én bemutatóm, majd egy másik misszionárius beszéde és igehirdetése követett. Az alkalomra választott ige a missziós parancs volt a Máté 28:18-20-ban, és a fő üzenete az volt, hogy a misszió nem kevés elhívott feladata, hanem minden keresztyén Krisztustól kapott küldetése. Ahogy elhangzott, a ránk bízottak evangelizálásában a 100%-ra kell törekedni, azaz nem hagyhatunk ki senkit a körből. Az élet beszédét nem vonhatjuk meg senkitől, akit Isten körénk helyezett. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy némelyek biztosan a kárhozatba mennek, mert mi esélyt sem adtunk annak, hogy elmondjuk nekik az evangéliumot..
Az alkalom után még vagy egy jó óráig beszélgettem az emberekkel. Volt, akinek a családjában magyar felmenők voltak. Mások Európának ezt a régióját viselik nagyon a szívükön. Megint mások érdeklődtek, hogyan segíthetnének, vannak-e nálunk rövid távú missziós szolgálati lehetőségek. Újra csak az a szó jutott az eszembe, hogy ez a gyülekezet nem közömbös, mintha halott lenne – hanem megmozgatja őket az, amit hallottak.
És valahogy erre hív el minket az Úr: hogy egy élő test tagjaiként működjünk. Akár azáltal, hogy hétközben is számon tartjuk egymást, akár úgy, hogy vigasztaljuk és segítjük a másikat a bajban, akár úgy, hogy extra áldozatot és erőfeszítést hozunk az evangélium terjesztéséért, de minden módon Krisztust és Krisztusban való testvéreinket szolgáljuk. Adjon ehhez az Úr erőt minden napon!
