Nem is tudom, hogy hol kezdjem… Annyi minden történt az elmúlt napokban, hogy lehetetlennek tűnik, hogy csupán három napja érkeztem. A szombati nap főleg azzal telt, hogy a gyülekezet több tagjával és presbiterével találkoztam kötetlenebb keretek között. Délelőtt például rögtön elvittek egy ifi kosármérkőzésre. Amerikában ugyanis nagy hagyománya van a csapatversenyeknek, nemcsak profi szinten, hanem az egyetemek, középiskolák vagy általános iskolák között is. Különösen a fiatalabbak között teljesen általános, hogy az egyik édesapa vállalja el a gyerekek edzését. Ez történt most is, szállásadóm, Hugh a gyülekezeti kosárcsapat edzője lett. (Ugyanis van egy külön liga a gyülekezetek csapatainak.) Na mármost Hugh a hatvanas évei vége felé jár, harmincöt éve a gyülekezet presbitere, mégis mivel nem volt más, vállalta et a hálátlan feladatot. Hálátlan azért, mert Hugh nem is igazán kosarazott korábban, ráadásul ebben az évben nagyon kevés fiú volt érdekelt a kosárlabdában, így nem is tudtak rendes cseresorral rendelkező csapatot kiállítani. Mindenesetre Hugh elkezdett utánaolvasni és rendszeresen gyakorolni a fiúkkal.
A szombati meccs elég keserédesre sikeredett, a másik csapatban ugyanis kétszer annyi és kétszer akkora fiú játszott. Innen szép nyerni, mondják, és hát az nem sikerült. De Hugh mindig három dolgot kért a fiúktól: vegyenek részt minden edzésen, kitartóan küzdjenek és minden nap olvassák a Bibliájukat. És a vereség ellenére ezek a fiúk dicséretet érdemeltek. Bizonyságnak se utolsó, hogy az egyik bíró megjegyezte, hogy ilyen sportszerűen veszteni tudó csapatot soha nem látott. (Mondjuk ebben volt gyakorlási lehetőségük, mert az idényben minden meccsüket elvesztették…)
A kitartóan végigharcolt meccs után a gyülekezeti szülők elvitték pizzázni a fiúkat, amely egy kötetlen testvéri együttlétté alakult, ahol más tagok és presbiterek kérdeztek országainkról és a gyülekezeteinkben folyó munkáról.
A vasárnap már minden tekintetben sűrűbb volt. A Second Presbyterian az elmúlt időben ugrásszerű növekedést tapasztalt, így két istentiszteletük van délelőtt, mert a mintegy négyszáz fős teremben egyszerre nem férnek el. Így reggel 8.30-kor és 11-kor is tartanak istentiszteletet. Mindkettőn én prédikáltam, és az Úr kegyelméből átadhattam az ő üzenetét. Nagyon hálás vagyok ezúton is az imádságaitokért és támogatásotokért, tudom, hogy a háttérben imádkozó gyülekezet nélkül mindez lehetetlen. (Akit érdekel a gyülekezet istentiszteleti rendje, benne egy magyar lelkész törtangolságú prédikációja, no meg akarja Petit látni palástban az itt megnézheti magának. 🙂 )
A két istentisztelet között vasárnapi iskola van, a gyerekeknek korszerinti bontásban, a felnőtteknek téma szerint. A gyerekmegőrző mellett összesen tizenkét vasárnap iskolai csoport van így. A missziós konferencia miatt most a felnőttcsoportokat összevonták, és együtt hallgattuk meg egy másik misszionárius beszámolóját, aki spanyol nyelven készít családokat és házasságokat segítő anyagokat. (Sőt, a gyülekezet lelkésze még csőbe is húzott, mert a vasárnapi iskola előtt egy összegyűjtött gyereksereg előtt kellett két percben a prédikációt összefoglalni, ami után a gyerekek még az istentiszteleti énekeket gyakorolták, így készülve az istentiszteletre.)
Általában véve az emberek nagyon közvetlenek. Nyilván a magyarságommal kuriózumnak számítok, de nem nagyon volt olyan a gyülekezetben, aki anélkül ment el volna mellettem, hogy egy mosolyt vagy legalább pár szót ne szólt volna, hogy köszöni az igehirdetést. Egy dolog biztos: ennek a gyülekezetnek a vérkeringésében ott a misszió. Rendszeresen hallgatják a misszionáriusok beszámolóit, rendszeresen imádkoznak értük (havonta egyszer a gyülekezeti imaközösség missziós témáknak van szentelve), kapcsolatot tartanak velük – annyira, hogy többen leszólítottak a nap során, hogy szeretnének meghívni magukhoz vacsorára, hogy tudjunk beszélgetni, és egy idő után már nemet kellett mondanom, mert minden szabad helyem betelt a naptáramban.
Ám a vasárnap nem ér véget a második istentiszteletnél, jó presbiteriánus/református szokás szerint van esti istentisztelet is, 18 órától, amire a gyülekezet döntő része szintén eljön. Ezt az esti istentiszteletet előzi meg a gyülekezeti imaközösség, ami most a missziónak volt szentelve. Megindító volt hallani, hogyan viselték ezek a keresztyének a szívükön a világ minden táján lévő hitvalló református munkákat, legyen szó Észak-Afrikában zajló orvosi misszióról, az ukrán konfliktus által érintett keresztyénekről, a budapesti gyülekezetről vagy indiai misszionáriusokról. Tényleg szolgálatnak látják az imádságot, várják a buzgó imádság hatását – és az Úr meg is áldja könyörgésüket.
Az első istentiszteletre való elindulástól kezdve a hazaérkezésig tizenkét óra telt el. Tizenkét óra, miközben halhattuk többször az ige hirdetését, osztozhattunk a testvéri közösségben, együtt imádkoztunk az evangélium terjedéséért. Áldott tizenkét óra volt. Vagyis egy megszentelt nyugalomnap.
