Az amerikaiak nem viccelnek. Kedd reggel a Woodruff Road-i Presbiteriánus Gyülekezetben ugyanis férfialkalomra gyűlnek össze az elhívatottak. Ne 8 órára gondoljatok, az az elkényeztetett ficsúrok ideje. Nem, a 7 óra is a lustáknak való. Hölgyeim és Uraim, a Woodruff Road-i férfiak hetente reggel 6 órára gyűlnek össze férfialkalomra. (Ami számomra egy laza negyed hatos felkelést jelentett, hogy 5.30ükor kiléphessünk az ajtón, hiszen 30 percet autóztunk a gyülekezetig.) 6-tól 7-ig tanulmányozzák az egyik lelkész vezetésével a hitvédelem rejtelmeit – mondhatni, hogy elég alaposan, hiszen a mai volt a 36. alkalom a sorozatban. Kezdem azt hinni, hogy az amerikaiak (legalábbis ezek az amerikaiak) valójában szupermenek. (Az igazsághoz azért hozzá kell tenni, hogy ez egy csoport, tehát a nagy gyülekezetből mintegy 20-25-en voltak ott – de azért akkor is.) Budapesten 6 órás férfialkalmat akar valaki? 😀
A férfialkalom folytatása az egyik reggelizőhelyen zajlott, ahol a kemény mag közös reggelivel búcsúzott a férfialkalomtól, és indult neki a napnak. Mindezek után a mai nap kicsit csendesebb volt, az emaileimet dolgoztam fel, egy-egy megbeszélést intéztem el, illetve találkozókat ütemeztem be. A vendéglátóimmal sétáltunk egy nagyot – hálás voltam, hogy ma kevesebb program volt.
Este viszont egy meghívásnak tettem eleget. A Második Presbiteriánus Gyülekezet zeneigazgatója ugyanis a hétvégén még gyorsan meghívott magához. (Ez különben valóban példaértékű: a prédikációm után több ember is odajött hozzám, hogy ha van időm, meghívnának vacsorára. Azt hiszem, tanulnunk kell tőlük, hogy a gyülekezetein látogatóit a gyülekezet egésze ilyen módon felkarolja.) Mint kiderült, jó hét éve költöztek ide Greenvillebe, kifejezetten azért hívták őket, hogy e gyülekezet zenei szolgálatáért feleljen. Verlyn (így hívják a férfit) és Kelly, a felesége mindketten zenét végzett emberek. Kelly főként a gyerekkórusért felelős, illetve az istentiszteletek előtt a gyerekekkel ismétli/tanítja az éppen soron lévő énekeket. Verlyn fő szolgálata pedig a gyülekezeti éneklés koordinálása és javítása. Ő választja ki az istentiszteleti énekeket (a lelkésszel együttműködve a prédikációhoz is igazítva), gondolja végig, hogy az istentiszteletben lévő zenei betétek milyenek legyenek, és gyakorolja el azokat a kórussal (és ezen kívül még nyilván sok egyéb feladata is van, de ez a leglátványosabb). Ahogy mondja, a legfőbb feladatának azt tartja, hogy az énekek (zsoltárok vagy dicséretek) gazdag teológiai tartalommal és énekelhető dallammal bírjanak. Mint mondja, a zenének megvan az a különleges hatása, hogy sokkal jobban megőrzi a szöveget az emlékezetünkben, éppen ezért különösen fontos, hogy amit hallunk és éneklünk, az Isten igéjével teljesen összhangban legyen.
Mindez ismét csak elgondolkoztatott. Egyrészt az istentiszteleti éneklésünk fontosságán. Szoktuk hangsúlyozni, hogy az egész istentisztelet a gyülekezet imádata Isten felé. Egyáltalán nem csupán a lelkész prédikációja az istentisztelet lényege, az csupán egy eleme annak. Az istentisztelet során Isten népe engedelmeskedik a legfőbb parancsnak, ti. hogy Istenét dicsőíti és őbenne mindvégig gyönyörködik. Ebbe beletartozik az, ahogy figyelünk az ige felolvasására, ahogyan a lelkésszel együtt imádkozunk, ahogy a prédikációra figyelünk – mint ahogy az is, hogyan (és mit) éneklünk. Az éneklés terén is a tökéletességre kell törekedni. Lehet istentisztelethez illő új énekeket keresni és tanulni – nem kell csupán a ”fekete énekeskönyvünk” harminc-negyven énekével megelégedni. Az imádatunk, hódolatunk része, ebben is a legjobbat kell adnunk Istennek.
Ez pedig átvezet a másik gondolathoz. Ritka az a lelkész, aki erre valóban alkalmas lenne. Ám nem is feltételnül az ő feladata ez. Az ApCsel 6:1-4 és az ApCsel 13:2 alapján a tanítók fő feladata az ige szolgálata és az imádság. Ami azt jelenti, hogy az éneklés is egy olyan terület, ahol jobban lehet (kell?) használni az egész test, a teljes gyülekezet ajándékait. Igen, óriási segítség, ha egy zeneértő és az istentisztelet mellett elkötelezett testvér szolgálatot vállal az istentiszteleti éneklés jobbá tételében. Ám nem kell megállnunk csupán a zenénél. Számtalan dolog van az istentisztelet és a gyülekezeti élet körül, amellyel nagyon megszegényíthetjük magunkat, ha annak elvégzését csupán egy vagy két emberre bízzuk (ezt nekünk, lelkészeknek kell először a szívünkre venni!). A Szentlélek a mindenkinek adott ajándékot, hogy a test hasznára legyen vele (1Kor 12:7). Az énekszolgálat, virágszolgálat, látogatók üdvözlése, látogatók és testvérek meghívása stb. mind-mind olyan dolgok, amelyben a test egésze részt vehet a neki adott ajándék szerint. Ezek közül némelyik igényel különösebb adottságot (pl. zene), de sok más inkább időt, energiát és hűséget. Ám tartsuk szem előtt, hogy ahogyan az istentisztelet is az egész gyülekezet közös tette, úgy a gyülekezeti életnek is minden tag közös munkájának kell lennie – kinek, kinek lehetősége szerint. Mindez nem egy leterhelő parancs, sokkal inkább egy fejet felemelő és szívet felszabadító felismerés, hogy a gyülekezetünkben mindenkire szükség van, mert mindenkinek helye van a szolgálatra. Vajon a gyülekezeteinkben mennyire használjuk ki a Lélek által adott összes ajándékot?
