Vannak dolgok, amikbe beleremeg az ember. Az egyik ilyen, amikor Isten kezének munkáját figyelheti meg évtizedeket átívelő eseményeken. Ezt tapasztalhattam meg a mai napon a Woodruff Roadi Presbiteriánus Gyülekezetben.
A nap találkozókkal kezdődött. A gyülekezet három lelkészével (Carllal, Dannel és Scottyval) találkoztam külön-külön, és ki-ki a maga oldaláról érdeklődött a gyülekezetről és a szolgálatról. Scotty a családokkal és a fiatalokkal foglalkozik. A koronavírus kitörése óta a gyülekezett óriási mértékben növekedett, jelenleg vagy 180 tizenéves gyerek jár az alkalmakra. A pásztorolásuk, rájuk való figyelés, a kátétanítás és ifialkalmak megszervezése annyi munkát ad Scottynak, amit nem igazán bír egyedül, így a gyülekezet most szeretne egy negyedik lelkészt meghívni, aki Scottynak segítene e területen.
Dan fő szolgálati területe a lelkigondozás, a gyülekezetben felmerülő, folyamatosabb odafigyelést igénylő ügyek rá tartoznak. Bár Dan csak viszonylag későn lépett a lelkészi szolgálatba, de rengeteget tanult és képezte magát a lelkigondozás terén – a gyülekezetben ő az, akivel az ilyen jellegű problémákkal elsősorban fordulni lehet. Annyira, hogy más gyülekezetek is segítséget kérnek tőle, a mai nap is, az ebédünk után egy közeli gyülekezet lelkészével és nehezebb problémával küszködő házaspárjával találkozott.
Carl pedig a ”vezető lelkész”, akinek fő feladata a tanítás és a gyülekezeti élet megszervezése, előre tervezése. Ő az, aki leginkább prédikál vasárnapokon, aki felügyeli a presbiteri és diakónusfelkészítő részleteit, aki különös figyelemmel keresi, hogy a szolgálók a megfelelő módon és helyen használják a Lélektől kapott ajándékaikat. Ám ezzel együtt nehogy egy megközelíthetetlen, szigorú, vallató lelkületű embert képzeljetek – Carl az egyik legközvetlenebb ember, akit valaha is ismertem. Jókedvű, meglátja a jót a helyzetben és bátorítja a másikat.
Mint ebből is látható, a Woodruff Road egy nagy gyülekezet, amelynek szervezettsége, működése eltér a mieinktől. Ám jó látni, hogy a személytelenségeket igyekeznek elkerülni: ez a gyülekezet nem egy nagy gép, amiben csak egy kis fogaskeréknek érzed magad. Hanem egy élő közösség, amelyben neked is fontos szereped van. Mindez igaz a misszióhoz való viszonyulásukra is: komolyan veszik a támogatott misszionáriusaikat és gyülekezeteiket. Nem csupán egy kipipálandó tétel ez a listájukon, hanem valós emberek, akiket számon tartanak, akikről rendszeres beszámolót és imalistát kérnek, akiket meghívnak, hogy a gyülekezet hallja beszámolóikat. Egyszóval felelősséget éreznek irántuk, és törődnek velük – ezért is elengedhetetlen, hogy ezt a kapcsolatot ápoljuk velük.
A megbeszéléseket az estebéd követte. Vasárnap után a szerda a következő nagy nap a gyülekezet életében, ugyanis 5:45-kor közös gyülekezeti vacsora van, amin most úgy 250-280 ember vett részt. Az asztalközösség után ifjúsági és gyerekalkalmak vannak, és ilyenkor tartják a tagsági kurzusokat is a csatlakozni kívánó látogatóknak. A felnőttek pedig az imaközösségre mennek, bár ez az elnevezés kicsit trükkös, mert valójában egy rövidebb bibliaóra, amit imaközösség zár. Jelen alkalommal én voltam a bibliaóra-felelős, a gyülekezetben folyó munkáról osztottam meg egy félórás helyzetjelentést. Az ezt követő imaközösség viszont eltér a miénktől. A nagy teremben úgy 10 kb. 8 fős imacsoport alakul, akik egyszerre imádkoznak az előre elkészített imalista és az aktuális kérések alapján. Vagyis ezek a kis csoportok egyszerre ”zümmögnek” az imádság ideje alatt, amely nem annyira zavaró, mint amilyennek hangzik – valószínűleg ebben a nagyobb légtér is segít. Mindenesetre semmilyen gondot nem jelentett az én csoportom imádságaira figyelni.
Most pedig térjünk vissza a kezdő bekezdéshez, az Úr gondviseléséhez. Ma ugyanis magyar nap volt. Kezdődött ez azzal, hogy a gyülekezet egyik tagja bemutatta a barátnőjét: Ildikót! Ildikó hazánkfia, jó 25 évvel ezelőtt költözött ki az Egyesült Államokba, itt tért meg, s ma eljött ebbe a gyülekezetbe. Így a vacsora közben magyarul csevegtünk Greenvilleben egymással lelki dolgokról. Véletlen?
Majd később, a beszámolóm után egy megtermett fekete férfi lépett hozzám, hogy van egy ismerőse Budapesten. Mint kiderült, abban az iskolában tanár, ahol Éva is tanít – remélném, hogy egyszer majd látjuk őt a gyülekezetben. Véletlen?
Ám a legnagyobb meglepetést az a hölgy jelentette, aki a beszámolóm után várt rám, és látszott, hogy nagyon mondani akar valamit. Mint kiderült, a férje bő 25 évvel ezelőtt járt Magyarországon, egész pontosan egy előadás-sorozatot tartott az akkori teológiánkon. Bár azóta nem jártak errefelé, de az imakörlevelekből hűségesen követték az egyházunk sorsának alakulását. Az Úr aztán a Woodruff Roadi gyülekezetbe hozta őket, ahol most velem találkozott. Soha sem gondolta volna, mondta könnyek között, hogy meglátja annak a munkának a gyümölcsét, amelyben imádsággal ők is részt vettek. Mindebből nem csupán maga a találkozás csodálatos. Hanem az arra való rádöbbenés, hogy mennyi olyan ember lehet, akikről nem tudunk, valószínűleg soha nem is találkozunk, mégis az Úr előtt hűségesen imádkoznak értünk: a mi harcainkért, a mi gyülekezetünkért, a mi lelki növekedésünkért. Véletlen?
Nem véletlen. Hanem lelket borzoló az, hogy mit végez Isten a világban. Az, hogyan használja emberek százait, akik számunkra talán végig ismeretlenek maradnak, a megtérésünkben, megszentelődésünkben. Isten össze tudja a szálakat kötni az ő imádságaik és a mi szükségeink között. Ennek az éremnek van egy másik oldala is: ez a hívás a mi életünkre is vonatkozik. Mi is lehetünk – sőt, lennünk kell! – ilyen emberek, támogatók mások életében. A napokban említette valaki, hogy az egyik gyülekezetben az egyik idős hölgy már harmincöt éve, gyermekkorától fogva imádkozik érte, majd házastársát is és gyermekeit is az imádságaiba foglalta. Nekünk is komolyan kell venni személyes életünkben ezeket az imaharcokat – mi lenne, ha kiválasztanál valakit, akár egy gyermeket a gyülekezetből, és elkezdenél mindennap imádkozni érte, amíg csak élsz? Komolyan kell venni mindezt gyülekezeti életünkben is – mi lenne, ha a gyülekezeti imalistáinkban megfelelő szerep jutna a gyülekezetünk/egyházunk kérésein túlmutatóan a más keresztényekért való könyörgésnek? Ha hűségesen, alkalomról-alkalomra másokat vinnénk Isten elé – vajon milyen dolgok történnének? És biztos vagyok, hogy ha Isten megadja, hogy évek, évtizedek múltán szembesülünk az imádságunk addig nem látott gyümölcsével, akkor mi is majd könnyekben törünk ki.
“Annak pedig, aki véghetetlen bőséggel mindent megcselekedhet, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk, a mibennünk munkálkodó erő szerint, annak legyen dicsőség az egyházban a Krisztus Jézusban nemzetségről nemzetségre örökkön örökké. Ámen!” (Ef 3:20-21)
