Tegnap sajnos nem tudtam írni, mert egy nagyon sűrű nap volt mögöttem, és ma reggel pedig nagyon korán kellett kelnem. A tegnapi nap ugyanis Atlantába utaztam, mert az egyik nagyobb gyülekezet (Midway Presbiteriánus Gyülekezet), amivel már régebb óta kapcsolatom volt, kért, hogy látogassam meg őket. Egy-egy ilyen találkozón általában egy áttekintést szoktam adni az elmúlt években történt eseményekről, milyen harcaink vannak, milyen dolgokért imádkozhatnak, van-e esetleg olyan dolog, amiben támogatásra van szükségünk. A beszélgetés nagyon sokszor nem csupán a mi gyülekezeti-egyházi helyzetünkről zajlik, hanem általában az európai helyzetről, és mindig örülni szoktak, amikor hallanak a hitvalló református kis egyházak közti együttműködésről. Valóban segíteni akarnak, hogy egymásra találjunk és egymásért imádkozzunk ebben a nehéz, ellenséges európai helyzetben, amiben vagyunk.
A megbeszélés úgy másfél-két óráig tartott, ahol a lelkészen kívül még több presbiter is jelen volt. A délután további részét és az estét az egyik presbiternél töltöttem. Ezek az együtt töltött órák fontosak. Ilyenkor van arra lehetőség, amire egy hatékonyabb, ”térjünk a tárgyra” jellegű megbeszélésen nem: megosztani harcainkat, érdeklődni a másik iránt, megérteni a másik kultúráját és egyszerűen megismerni, hogy a másik milyen ember, hogyan gondolkodik. Ahogy már korábban is írtam, a gyülekezetekkel való kapcsolatteremtés nem egy mechanikus dolog, hanem keresztyén testvérek élő kapcsolata. Különösen az elmúlt időszakban kezdett világossá válni számomra, hogy nem elég, ha egy gyülekezetben hallottak rólunk. Kellenek a fenntartott kötelékek (mint Pál apostol levélvégi barátai), akik számon tartanak minket, és akikért mi is imádkozunk – akárcsak a normál hétköznapi életben, nem igaz? Ezért is kell annyira komolyan vennünk a kapcsolattartást a gyülekezetben is. A gyülekezet nem csupán egy hely, ahol összegyűlünk alkalmakra, vagy ahol élvezzük az ismeretség nyújtotta előnyöket. Hanem a gyülekezet egy élő szervezet, amely – ahogyan Pál fogalmazza – “egymást támogató minden ízével” (Ef 4:16) kapcsolódik egymáshoz. Igen, számít a hétköznapi tízperces telefonhívás, a Messengeren elküldött kérdés, a vasárnapi ebédmeghívás, a testvérünkért mondott esti ima. A keresztyén elhívásunk egyik fontos része, hogy egymáshoz közeledjünk, és szorosan összenőjünk az Úr Jézus dicsőségére.
No, de Atlanta más miatt is érdekes. Maga a város sem kicsi, ötszázezren lakják. Azonban ez csak nagyon keveset árul el a valóságról. Itt, az Egyesült Államok déli részén ugyanis a városok nagy többségét az amerikai polgárháború után építették (újjá) vagy a századforduló körül/után alapították. Sok esetben már az autót is használták az emberek. Éppen ezért, míg az északi részen (New York, Chicago, Philadelphia stb.) a városok szűkek és általában tömegközlekedéssel rendelkeznek, addig a déli részen a városok kiterjedtek, valójában egy városmag és hozzátartozó elővárosok hálózatából állnak. Ezért bár Atlanta “csak” félmillós, de a körülötte fekvő agglomerációval együtt már hatmilliós(!) népességet mondhat magáének.
Ez természetesen a közlekedést is érinti. Ezek a déli városok autónak megfelelő infrastruktúrával épültek, tömegközlekedés az esetek többségében nem létezik. Hogy ez mit jelent egy európainak? Azt, hogy úgy érzi, egy másik világban van. Hadd mutassak egy képet:
A fenti képen egyet látunk Atlanta rengeteg közlekedési csomópontjából. A helyiek ”spagettinek” nevezték el, mert tényleg úgy néz ki, mintha valaki egy tál spagettit borított volna az asztalra. Autópályák mennek egymás fölött és alatt, több szinten. Kijáratok, elágazások, átvezetők egyikről a másikra. És mindezt ne két-kétsávos autópályák hálójaként képzeljétek. A főbb utak esetén ugyanis nem ritka a tizenhat sáv (azaz irányonként nyolc-nyolc sáv). Abban a nyolc sávban pedig az autók egymást keresztezve próbálják a kiútjukat, letérőjüket megtalálni.
Szürreális élmény – amire csak az tehet rá még egy lapáttal, ha az ember fia hajnalban, sötétben és szakadó esőben vág neki ennek a nemes feladatnak. Vagy ha félúton feladja a GPS-e, és onnantól magára maradva kell megtalálja a kiutat. Mindezek megtörténtek velem, de az Úr kegyelmes volt, és épségben megérkeztem oda is, vissza is. Visszafelé pedig – testvéri jótanácsra – korán reggel indultam, hogy valamit elkerüljek a reggeli forgalomból. Ezért kellett ma nagyon korán kelnem. Valószínűleg mindezek után a budapesti forgalom egy békés, nyugodt falusi autókázásnak tűnik a vasárnap déli ebéd után. 🙂 Vagy ha nem is, talán még GPS nélkül is elboldogulok… Jó éjt és jó reggelt Nektek!
