Törökország, 4-5. nap: Keresztyének a világban.

Bőven van pótolnivalóm. Az elmúlt napok nagyon sűrűek voltak, kora reggel keltünk, és késő estére értünk haza, így sajnos se időm, se erőm nem volt összefoglalni a történteket. Tegnap este azonban hazaértem hála az Úrnak, így ma megújult erővel vágok bele az elmaradt beszámolók pótlásába. 🙂

Először is beszéljünk kicsit Fikretről és az izmiri gyülekezetről. Fikret Amerikában tanult presbiteriánus teológián, és 2001-ben tértek haza Izmirbe feleségével, hogy gyülekezetet plántáljanak. Elmondása szerint az első négy év inkább kapcsolatteremtésről és evangelizálásról szólt, hiszen nem volt igazán sok keresztyén a környéken, és akik voltak, azok is nagyon furcsák. Nem véletlenül mondom ezt – találkozott Fikret keresztyénekkel, akik inkább voltak modalisták (egy régi eretnekség, a Szentháromságról való téves felfogás), mint Krisztus igazi követői. Jöttek misszionáriusok, akik inkább tengerparti nyaralásként tekintettek a misszióra, mint Krisztus evangéliumának fáradságos terjesztésére (1Kor 9:19-27). Voltak keresztyének, akik amikor meglátták a gyülekezeti termet, ahol Fikreték összegyűltek, egyből kifordultak, mondván, hogy ez nem is igazi templom. Az egyik presbiteriánus misszionárius Benny Hinnt, az egyik legvadabb karizmatikus televíziós prédikátort hívta meg. És még sorolhatnánk.

A lényeg, hogy az evangélium terjesztése sohasem egyszerű. Ma, 15-20 év elteltével látjuk, ahogy az Úr megáldotta Fikret hűséges munkáját. A gyülekezetbe elég sokan járnak, rendszeresek a muszlim megtérők, a tagok elkötelezettek, hálásak az evangéliumért és a gyülekezetért. A gyülekezeti termük egy irodaépület felső szintjén van, tágas és szép.

Ám amikor ezeket látjuk, emlékezzünk, hogy az elmúlt években rengeteg munka volt mindezek mögött: sok keresztyén imádsága, ideje, buzgósága, evangelizálása. Pál apostol azt írta a római gyülekezetről, hogy hitüknek az egész világon híre van (Róm 1:8). Ha az izmiri gyülekezetet nem is ismerik a világ minden szegletében, de legalább most számunkra legyen bátorítás az ő kitartásuk ebben az ellenséges, egyszerre muszlim és szekuláris világban. Adja az Úr, hogy a mi budapesti gyülekezetünk is hasonlóan legyen bátorítás mások számára!

Szárdisz és Filadelfia után Pergamonba látogattunk, amely talán az egész út legmeghökkentőbb látnivalója volt. Pergamon városa (pontosabban akropolisza, fellegvára) ugyanis egy hegy tetejére épült (egyfajta második Athénnek tervezték), és a pergamoni királyság fővárosa volt. Kr. e. 133-ban az utolsó király örökös nélkül halt meg, és birodalmát Rómára hagyta. A rómaiak tovább folytatták a város és a fellegvár fejlesztését, és a meglévő templomok mellett (amelyek közül kiemelkedett az olimposzi főisten, Zeusz, a „királyok királya” kultusza és oltára) a császárkultuszt is bevezették, és e célra templomot is építettek.

Nehéz szavakba önteni, hogy a ma álló romok is milyen meghökkentőek. Elegendő benyomást adnak ahhoz, hogy elképzeljük a várost a maga pompájában. A hófehér márványból épített császár-templomot, amely a völgyből a napsütésben ragyogott. Egy másik lankán szintén hófehér kövekből faragott óriási Zeusz-oltárt, amely lentről úgy nézett ki, mintha a mennyből nyílna. Egyébként ez volt az, amire Krisztus úgy hivatkozik, mint a „Sátán trónja”. Pergamon tehát tele volt a hamis vallások szemet kápráztató panorámájával. Mindennek a gazdagságnak, fényűzésnek, szépségnek fényében vajon milyen kicsinek érezhették magukat a keresztyének! Vajon mit gondolhattak a pogány barátaik, ha meghívták őket istentiszteletre egy házi gyülekezetbe: mi ez az egyszerű és szegényes szertartás a pazar pogány ceremóniákhoz képest? Ők mégis megtartották Krisztus nevét – és Krisztus ígért nekik egy fehér kövecskét rajta örök névvel (Jel 2:12-17). Egy ilyen fehér követ kapott Fikret is, mint ahogyan Krisztus minden hű szolgája is. Szolgáljon ez bátorításul, hogy ne olvadjunk be a körülöttünk lévő világban, hanem tartsunk ki Krisztus mellett.

Mindent nem lehet ezekben a bejegyzésekben elmondani – szolgáljanak inkább ízelítőül a későbbi előadásokhoz. Ám a különleges helyeknél mégis sokkal fontosabb volt az a testvéri közösség, amelyet Fikrettel e napokban megélhettünk. Az ő családjának képével búcsúzom (három gyerekük jelenleg külföldön van, csak a legidősebb, Anya volt otthon).